Hát íme! Öt dolog, amit eddig senki sem tudott rólam:
Egy: Úgy 7-8 éves korom környékén a kelenföldi piacon sétálgattunk apukámmal, amikor egy plüssjték árusnál megálltam és rögtön kiszúrtam magamnak egyhófehér plüss kiscicát, aranyos lekonyuló fülekkel, szomorú, kék szemekkel és három lábbal. A tekintete magányt és számkivetettséget tükrözött, csak feküdt ott egyedül. Szánalmat ébresztett bennem és segíteni akartam rajta. Nem vettük meg, hazamentünk. Otthon aztán csak rá tudtam gondolni és apu elvitt másnap, hogy megvegyük, szörnyen izgultam, hogy vajon meglesz-e még. És megvolt! :) Hazavittem, kis kendőt kötöttem a fejére és jónéhány öltéssel biztosítottam h a farka nehogy leszakadjon valahol, mert az is olyan kis szerencsétlen volt rajta. Anyu csak csoffadt kiscicának hívta, tudta h mennyire fontos nekem, ezért ő is úgy bánt vele. :) A suiba is sokszor magammal hurcoltam, a barátom volt, benne bíztam, mert ő mindig velem volt, sosem kellett csalódnom benne, nem kellett bizonyítanom neki semmit, elfogadott olyannnak amilyen voltam. Aztán egyszer elvesztettem őt, ott az iskolában. Tűvé tettem érte a sulit, sehol sem találtam. Vígasztalhatatlan voltam. Hónapok teltek el, de még mindig borzasztóan hiányzott és arra is gondoltam, hogy aki megtalálta vajon hogy bánhat vele? Anyától kaptam karácsonyra egy másik fehér, fekvős (háromlábú) cicát, de nem volt ugyanolyan. Elégedett, pöffeszkedő perzsamacska volt, nem volt szüksége rám, de megbecsültem, mert éreztem, hogy anyu meddig kereshette, hogy hasonlót találjon. Aztán év végén a suliban kirakodták a tesikabinetben a talált tárgyak szekrényét és az osztálytársaim meglátták köztük a cicát! Annyira megörültem neki, hogy elsírtam magam, és hálát adtam érte, hogyvisszakaphattam. Azóta is megvan és az egyetlen plüssállat, aminek mindig lesz helye a szobámban és a szívemben. :)
Kettő: Egyszer voltam sárga kalóz a Kölyök Klubban...:P :D
Három: Általános alsóban Egri az osztálytársam volt és a tanár mellém ültette. Engem akkoriban senki sem kedvelt, mert kövér voltam és ennyi elég volt ahhoz, hogy kiközösítsenek, így Tomi sem díjazta, hogy pont mellettem kell ülnie. Minden alkalmat megragadott, hogy kinyílváníthassa, mennyie utál és nekem ez nagyon rosszul esett. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy ököllel ráütött a kezemre a padon és akkor betelt a pohár. Felálltam, fogtam a jó kis szocreál tömörvas székemet és hozzávágtam tiszta erőből. A tanár természetesen csak ennyit csekkolt az események sorozatából, így az elkövetkező szüneteimet idegen osztálytermek sarkában állva kellett töltenem, miközben kicsúfoltak és kinevettek a többiek.
Négy: Kiskoromban (2 és 4 éves) kétszer is beleestem télen a Dunába. Először volt a legdurvább, apuék egy pillanatra nem figyeltek és már a stég és a csónak közt voltam a víz alatt. A felnőttek mind beugráltak a vízbe és nagy nehezen kikapartak valahogy. Kihívták az orvost,hogy nincs-e belső sérülésem vagy tüdőgyulladásom, ill. hogy anyu és apu nem kapnak mindjárt szívinfarktust. Másodszor játszottam és nem fogadtam szót apunak, hogy ne menjek a stég szélére...aztán csobb és már benn is voltam a vízben apunak viszont ezúttal irtó gyors volt a reakcióideje és a hajamnál fogva kihúzott. Olyan fejmosást még az életben nem kaptam.
Öt: Utáltam óvodába járni és egyszer, mikor apu vitt az oviba fogta a kezem én meg húzattam magam és közben toporzékoltam, hogy én nem akarok odamenni. Addig szenvedtem, míg elbotlottam valamiben, elestem és csúnyán lehorzsoltam az orromat. Apu hazavitt és bekente fertőtlenítővel, merkurokrómmal, aminek piros színe van. Aztán viszavitt az oviba és egy hétig bohócnak csúfoltak. :D
Én sajnos nem tudom továbbadni senkinek a stafétát, de ha akad majd ilyen, megteszem. ;)